A távolodó lélek útja
Ott áll Ő mezítelenül az
égi tükör tiszta tekintetében.
Hosszú útjának képei peregnek sorban,
minden földre kívánt álom,
életre keltett vágy,
minden, mit két keze formába gyúrt,
minden, mi fontosnak tűnt,
minden ölelés, minden szó,
mellyel elért másokat,
s mely megérintette őt.
S felébred minden árnyék is,
minden elrejtett, feledésbe temetett
pillanat, hogy lelke legmélyén
megszülessen az egyensúly;
hogy lássa a hegyet,
melyet életével meghódított;
s, hogy lássa a fát,
mely együtt növekedett vele,
s, melynek gyűrűibe
élete történetét égette bele.
S akkor tudja már a titkot,
melyre minden lélek
ébred e tükörben:
hogy csak az maradhat vele,
mit a szívébe épített.
E belső szentély kapuja feltárul,
s ő érzi, ahogy szíve minden kincse
egy gyönyörű, fénylő kristálygömbbé öleli
a szeretet megszentelt pillanatait.
Lassan elcsendesül a félelem,
feloldódik minden szomorúság,
örömhangok hívják ünnepre a vándort,
mert látja már, hogy ez az olykor
keservesen megharcolt út,
milyen gazdaggá tette őt végül.
S amikor a szív megszűnik dobogni,
fénye kiárad, és gyönyörű
égi palásttal vonja be vállát.
A kapuk nyílnak már,
egy új világ szólítja a hazatérőt,
s talán soha nem érzett gyöngédséggel
fogadja őt ölébe az új otthon.
Pihenni, és emlékezni a legfontosabbra:
A teremtett világban soha nem maradsz egyedül.
Soha nem veszíthetjük el egymás szívét,
mert van egy Fény, mely túlér minden árnyékon,
mely ismeri a szív titkát,
s az a Tiéd…
Czeizel Beatrix
